Itt vagyunk: Főoldal Publikációk A sportoló püspök
Bekezdések

A sportoló püspök

Beszélgetés dr. Fabiny Tamással


– Püspök úrról sokan tudják, hogy gyerekkora óta a foci szerelmese, és mindmáig sportol. Jól tudom, hogy a régi idők Fradi-meccsein szurkolva szerette meg a labdarúgást?

– Gyerekkoromat a Császár, vagyis Albert Flóri bűvöletében éltem. Akkor még tízezrek jártak a hazai bajnoki meccsekre is. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején átépítés miatt zárva volt az Üllői úti pálya, ezért a Népstadion számított kedvenc csapatom, a Fradi otthonának. Takács Gábor barátommal – egyik akkori Deák téri lelkészem, Zelma néni fiával – szinte minden meccsen kint voltunk. Édesapja barátságban volt Dóka gyúróval, ezért a sajtópáholyba kaptunk mindig belépőt. Aligha csoda, hogy hosszú időn keresztül sportújságíró akartam lenni. Gáborral gyakran a rádió Körkapcsolás bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről című műsorába is beleéltünk magunkat. Ültünk az asztalnál, adogattunk egymásnak valami mikrofonra emlékeztető tárgyat, és közvetítettünk. Fejből tudtuk a teljes NB I-es mezőny valamennyi játékosának nevét. Hol Szepesi György, hol Vass István Zoltán, hol Novotny Zoltán stílusában és hanghordozásával közvetítettünk…

Édesapám nem volt éppen boldog attól, hogy sportújságíró akarok lenni, ezért tervemet úgy módosítottam: sporttörténész leszek. Nem lettem. Ám azt sem hittem volna soha, hogy egyszer majd a Protestáns Újságírók Szövetségének elnökét Novotny Zoltánnak, alelnökét pedig Fabiny Tamásnak hívják… Arra is emlékszem, hogy tizenkét éves koromban teljesen egyedül írtam levelet Gerd Müllernek, a zseniális nyugatnémet középcsatárnak. Címét a Labdarúgás című havilapban találtam meg. Máig őrzöm az autogramos képet, amit postafordultával küldött.

– A hetvenes évek Fradi-szurkolótábora bizonyára békésebb volt a mainál. Mi volt a legmegrázóbb élménye?

– Boldog békeidőknek tűnnek ma már azok az évek. Kis túlzással a „Szemüveget a bírónak!” bekiabálás számított a legnagyobb rendbontásnak. Édesanyám nyugodt szívvel kiengedhetett a meccsekre, sőt vele közösen készítettünk egy hatalmas zöld-fehér zászlót is.

Egy alkalommal gipszben volt a kezem – természetesen amolyan sportsérülés volt –, ezért le kellett mondanom a személyes szurkolásról, viszont egy osztálytársam legalább a zászlómat kivitte az aktuális meccsre. Amikor hétfőn visszahozta, kitűztem az iskola homlokzatára. Az ablak mellett ültem, és éppen ott, a párkányon volt a zászlótartó. Az egész osztály gyönyörködött benne, milyen szépen lobog a Fradi-zászló. Énekóra közepén egyszer csak berontott Ica néni, az osztályfőnökünk, mondván, hogy az utcáról telefonáltak: fasiszta jelkép látható egy oktatási intézményen. Az amúgy szelíd tanárnő hirtelen mozdulattal letépte rúdjáról a zászlót, és behajította a kályhába. Miután elviharzott, Czigány tanár úr megengedte, hogy a maradványokat kikotorjam: még évekig őriztem a pernyés zászlót egy nejlonzacskóban.

– Feltételezem, a fiatal Fradi-szurkoló nemcsak nézni szerette a focit, hanem játszani is. Meséljen róla, milyen sportokkal foglalkozott! Sportolt-e versenyszerűen valamelyik egyesületben?

– Szinte minden délután lent voltunk a Köztársaság téren. Olykor egyenesen az iskolából mentünk oda. Ha foglalt volt a dühöngőnek nevezett bekerített betonpálya, akkor a park füvén, a porban kezdtünk játszani. Iskolatáskáink voltak a kapuk. Főleg hátvédet játszottam. Elég magasnak számítottam, így jól fejeltem, és állítólag sikeresen romboltam. Ha kellett, a kapuba is szívesen beálltam. Ám őszintén szólva egyáltalán nem voltam tehetséges.

Versenyszerűen más sportot űztem. Öttusáztam, mégpedig abban az időben, amikor az Magyarországon – hála a sok aranyéremnek – a legnépszerűbb sportok közé tartozott. Ráadásul Sárfalvi Béla edzősége alatt a Csepel igazolt versenyzője voltam. Azé az egyesületé, amelyben a nagy példakép, Balczó András is sportolt. Már attól boldogok lehettünk, ha edzésen a közelébe férkőzhettünk. Egyszer a József nádor téri vívóteremben egy edzés után együtt fociztunk. Utána hetekig ezzel dicsekedtem mindenkinek. Az 1972-es müncheni olimpia előtt böjtöt fogadtam annak érdekében, hogy ő nyerjen. Ma már nem tudom, honnan jött ez a nem éppen evangélikus papgyerekre valló gondolat, de nagyon komolyan vettem.

– A sport közösségteremtő ereje egy lelkész számára is remek eszköz lehet a fiatalok nevelésében. De belefér-e egy elfoglalt egyházvezető mindennapjaiba a sportolás?

– Lelkészként mindig természetes volt, hogy együtt fociztam a konfirmandusokkal, hittanosokkal. A gyenesdiási ifjúsági konferenciákhoz pedig elválaszthatatlanul hozzátartoztak a vezetőség és a résztvevők közötti meccsek. Idővel, ahogy mi, papok kezdtünk pocakosodni, bizony egyre többször kellett idéznünk: „A lélek ugyan kész, de a test erőtelen…” Ám éppen ezek a felismerések késztettek arra, hogy ismét komolyabban vegyem a mozgást. Elkezdtem rendszeresen futni, igyekszem az uszodába is minél gyakrabban eljutni.

Püspökként is azt tapasztalom: sokkal összeszedettebb vagyok, jobban tudok koncentrálni, ha naponta ötven-hatvan percet sportolok. Sokszor persze lehetetlennek tűnik ennyi időt kiszakítani, ám aztán újra és újra rájövök, ez gazdagon megtérül. Segít a stresszoldásban, olykor pedig kifejezetten jó gondolatok támadnak, és fontos döntések érlelődnek meg bennem edzés közben.

– Köztudott, hogy püspök úr szívesen tölti idejét családjával, gyerekeivel. Vajon ekkor milyen szerepet kap a mozgás? Van-e lehetőség családi focira a Szilágyi Erzsébet fasorban?

– Feleségem fiatalon úszott, és mindmáig nagyon jól röplabdázik. Kertünkben, ha csak egy egész kicsi pályán is, gyakran focizom gyerekeimmel. Marci fiam persze már jobb nálam. Blanka remekül úszik, és a kicsi Lujzának is óriási a mozgásigénye.

– Ezek után már értem, miért került sor az egyházkerületi sportnapra. Mi következik ezután, kerületi focibajnokság?

– Most szervezem a munkatársak pingpongbajnokságát. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy sok lelkészünk sportol rendszeresen. Az egyházi iskolák ilyen összefüggésben is óriási értéket hordoznak.

Boldog vagyok, hogy szeptemberben Aszódon megrendeztük az Északi Egyházkerület első családi és sportnapját. Háromszázan voltunk együtt, nagyszerű élmény volt! Még éjfélkor is rúgtuk a labdát a gimnázium tornatermében. Igaz, meg is lett a következménye: az ezt követő gyülekezetlátogatásaimon a hívek talán azt mondták magukban, hogy a püspök nagyon méltóságteljesen vonul fel a szószékre. Pedig csak az izomláz miatt vettem nehezen a lépcsőket…

– Saját maga és az olvasók számára hogyan foglalná össze, mire tanít leginkább a sportolás?

– A minap olvastam egy lelkészünk, Ördög Endre esperes megrendítő beszámolóját arról, milyen tanulságokkal jár számára az, hogy akár a megyei harmadosztályban focizhat. Így írt: „Ott nincs sportdiplomácia, nincs bunda, csak a színtiszta játék. Minden szépségével és durvaságával. Az alap- és oldalvonalig mehetsz, a les az les, a gól az gól… és főként a győzelem az három pont, a vereség nulla. Tegnap Sokorópátkán 2-0 után (mi vezettünk) 2-2-es döntetlenünk lett. Lefújás előtt negyed órával olyat kaptam, hogy a bal térdem akkora, mint egy szegedi buci, és még most is alig tudok járni. Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz, ha abba a helyzetbe belemegyek. Tudjuk, hol szúrtuk el a meccset, tudjuk, hogyan megyünk ki vasárnap a pályára Nyalka ellen. Tudjuk.”

Igen, a magunk igazi hivatásában, az egyházi szolgálatban bizony nem ilyen egyértelműek a viszonyok, és nem ilyen kézzelfogható az eredmény…

Bogdányi Mária

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek